A csodák bennünk élnek

és körülöttünk. Áprilisi nap volt. A tóparti ház cserépkályhájában lobogott a tűz. Egy kicsit melegebbre sikerült a begyújtás, mint kellett volna, ezért az erkélyajtó kitárva, a tavak közti töltés aranyló pázsitjára vezette Sztív tekintetét. A vadludak örömmel csipegették a délutáni naptól zsizsegő pázsitot. Csoda pillanat volt, amit érdemes lett volna fotóval megörökíteni, de nem volt kéznél a telefon és a pillanat sem ennek szólt, hanem egy mondatnak, amit Szilvia mondott: te vagy a megmentőnk.

Azóta sok víz lefolyt a Dunán, ahogy mondani szokták, sok minden megváltozott. Sztív túl volt bő egy havi kórházi kezelésen, ami bizonyos addikciók legyőzését szolgálta. Rájött, hogy egyes szenvedélyek egyik napról a másikra való elhagyása rettenetes dolgokat képes művelni az elmével és a testtel is. Olyan érzékcsalódásokhoz vezethet, amiket egyszer elég lenne megtapasztalni az életben, ő viszont nem először tapasztalta.

Egyszerűen és röviden megfogalmazva fájt. Fájt leszedálva időtlenül eltölteni egy hetet, majd még hármat, de bizonyosan szükségszerű volt, ahogy az utókezelés is az. Miért van, hogy ha az embereknek őszintén beszélsz erről, akkor megrettenve néznek rád, mint egy marslakóra? Két okra tippelek: pontosan tudják milyen, vagy fogalmuk sincs milyen, de kellően ijesztő.

Az írás minden esetre jó szenvedélynek tűnik. Ez talán nem csorbult az események közelmúltbéli lefolyásával. Ezt szívesen gyakorolnám tovább, ettől nem is vagyok sem eltiltva, sem nehezebben nem megy, mint annak előtte. Bár az ihlet és az elfogyasztott bor szívesen jár kéz a kézben, mi van, ha bor nélkül is lehet szépen, érzékletesen fogalmazni. Ha ez megy, akkor van valami ott belül, ami arra vágyik, hogy ilyen formában megnyilvánuljon. Nem tudom mindek nevezzem, szívnek, léleknek...?

A kép egyébként szintén áprilisban készült a busás tó partján. Varázslatos méhlegelő volt a pongyola pitypangos pázsit.

A pillanatok varázsa ott van a mindennapjainkban, csak időnként vakok vagyunk észre venni. Nem szólunk, megsértődünk, megbántunk, elfordulunk, dacolunk, meg akarjuk változtatni a másikat (lehetetlen)... 

Csodák élnek bennünk és körülöttünk. Gyermeki szemmel még látjuk mindet, aztán valahol elveszítjük ezt a látásmódot. Van, aki nem vagy kevésbé veszíti el. Talán művész lesz, táncos, színész vagy zenész, esetleg énekes vagy író. 

Csak a felszínt kapargatom, pedig teremtő Istennek éreztem magam az elvonási tünetektől. 

Valóban, hogy jobban írjak, talán többet kellene olvasnom. Vagy írnom. Szerintetek?

Sztív