Alkonyatkor hazafelé

A Baráti-hegy mögött épp kezdett eltűnni a lenyugvó nap. Később úgy tűnt a visszapillantóból, mintha vörösen izzva eggyé vált volna az autópálya aszfaltjával, valahol a háta mögött messze, mintha onnan már nem is lenne út. 

Egy kedves barátjánál járt, megbeszélték a szőlőmetszés csínját-bínját, megdögönyözte a négylábúakat, három kutyát és egy fekete fehér macskát, aki hogy-hogy nem, kivívta a tiszteletet magának az ebek között és nem üldözték. 

Sztív jó érzéssel utazott hazafelé, még ha az autópálya kissé monoton volt is. A tavaszi napsütésben kanyargós, fákkal szegélyezett, zöld lankákkal övezett utakon is járt, felhajtott a dombra az apátság épületéhez és a kilátást élvezve lassan ereszkedett lefelé. 

Az elmúlt napokban több baráttal találkozott, üzenetet váltott velük vagy telefonon beszélt és sok-sok biztatás és jókívánság áradt felé mindenkitől, szinte meghatódott a sok jó szótól. Hálával gondolt erre az áldásra, őszinte köszönetet mondott érte, mert igazán szüksége is volt rá. Nem olyan egyszerű járni a járatlan úton, igazán jól jön egy kis biztatás, amikor fogy az ember önbizalma, inog kissé a hite. 

Minden barát fontos. Az üzletbeli barátok is, de a közeli, megértő barátok talán még inkább. Kissé talán meglepődött, hogy ennyien vannak és ennyire fontosak egymásnak. 

Egész csomó mindent fel tudott idézni az iskolából, de ilyenre nem emlékezett, hogy tanították volna: barátkozz és bízz az emberekben. Merj kérni és mindig adj, ha adhatsz, amikor kérnek, legyen az bármi: szívesség, jó szó, munka vagy eszköz vagy akár pénz. Mindig egyezz meg - lehetőleg előre - a feltételekről, igyekezz viszonozni ha valaki nagylelkű hozzád. Mindig csapj a másik tenyerébe és nézz a szemébe, ha pénzről vagy értékről van szó. Lehet változtatni menet közben, ha mindkét fél számára elfogadható a változtatás, akkor mindig személyesen beszéljétek meg a dolgotokat. Segítsd a barátaidat a gyarapodásukban, a nehézségeikben és majd te is számíthatsz rájuk hasonló helyzetben. 

Egyetlen órán sem hangzott el soha, egyetlen könyvben sem volt leírva. Elképesztő hiányosságaink egyike az oktatásban. De majd 2030-ra utolérjük a szomszédos országot, mert már szárnyalunk is efelé. Apropó a főváros vonzáskörzetében lévő településen egy fiatal kétdiplomás anyuka szeretne visszamenni dolgozni és az aprótalpút bölcsibe járatni. Az államiba nincs felvétel, öt-hat magánban meg nincs hely. Az az ezt így, hogy kategória.

Csalás és ámítás. Ez az államszervezet és ez a kormány nem tűnik olyannak, mint ami bízna az emberekben. Nem tűnik úgy, mintha éreznék a felelősséget magukon, hogy ők vannak az emberekért. Legalább annyira, mint az emberek őértük. Nincs meg az egyensúly, kezdettől fogva nincs meg. Bár lehet, hogy a szükség hozza, hogy ebbe az utcába tereljék a tömeget. 

Csak jelezném, hogy ebbe az utcába viszont nem akar mindenki bemenni. Szomorú hallani, hogy tanárok hagyják el a pályát és elmennek inkább gyárba dolgozni, mert ellehetetlenítik a szeretett, választott hivatásukban őket. Nincs szükség többé a tudásukra, majd jön helyettük más, megoldja más. Ki és mikor? És addig? 

Ha tanult emberek nem tudnak a tudásuknak és a tapasztalatuknak megfelelő munkát végezni, mert az nincs, vagy nem fizetik meg, vagy nincs lehetőségük ennek megfelelően elhelyezkedni, akkor hogyan is szeretnénk felkapaszkodni a szomszédos ország életszínvonalához? Kik fognak oda felkapaszkodni? Kik azok, akik már meg is haladták azt, mondjuk anyagi értelemben. Kulturális értelemben vagy szociális érzékenység terén egyébként nem biztos, hogy valaha is képesek feljebb lépni, nemhogy felzárkózni.

Még néhány napkeltét és napnyugtát láttak ezek a gondolatok, mire ide kerültek és remélhetőleg innentől még jónéhány reggelen vagy estén gondolkodásra késztetnek másokat. Bontsátok ki és fűzzétek tovább, ki-ki a saját életében vagy a környezetében és tegye fel a kérdést mindenki: alkonyatkor merrefelé?

Sztív