Az első napok

Különös álomból ébredt az első reggelen. Álmában az égen varázslatos felhők keveregtek, a kelő nap fényében rózsaszínben, vörösen, majd aranysárgán csillogott a szélük, majd összeálltak sötétkék viharfelhőkké és csak a bezárt ablak mögül nézhette tovább az eseményeket. Vihar kerekedett, de biztonságban volt. Az otthona biztonságában, ahol az ablakból látta mindezt lezajlani álmában. Két hetet töltött otthon az ünnepek alatt és még szívesen maradt volna. De a felhők az égen...

Január második napja volt. Belépett az üzem területére, a szokásos porta, folyosó, csak túl közelről nyíló fotocellás ajtó, a termelés területére vezette. Síri csend. Csak a sötétkékre festett beton suhant a talpa alatt, ahogy igyekezett az öltöző felé. Milyen jó és egyben szokatlan, ahogy a gépek álltak. Tőle akár állva is maradhatnának, örökre. Ha bezárna a gyár, akkor menne máshová. Kinek kell ennyi kacat, tízezer-, százezerszám naponta? Nem rossz érzés termelni, új értéket előállítani, csak hihetetlen, hogy ez mind kell valakinek. 

Harmadik nap. Még egy különös álom. Valami munkásszállás vagy hasonló. Öten egy szobában. Egy szép, vörös hajú nő, akiért meg kell mérkőzni valakivel. Az ellenfél csúnya és ápolatlan. Sztív jól öltözött és elfogadja a kihívást. Sétálni indul, bőr cipőben, kék farmerban, sötétbarna irha kabátban. Egy gyümölcsös a domboldalon, ahol ribizli terem, akkora szem gyümölcsökkel, mint egy kisebb cseresznyepaprika és almacserjék, melyek nem nagyobbak egy ribizlibokornál, de öt-tíz darab normál méretű almát teremnek sűrű egymásutánban. A távolban a domboldalban további gyümölcsös sorok, ahol emberek szedik a termést. Felébredt és elcsodálkozott. Lenne még nő, akiért érdemes versengeni valakivel?

A csend már elmúlt az üzemben. A fröccsöntő gépek melege várta belépéskor. Minden ugyanúgy megy, mint az óévben. Augusztusban jött ide dolgozni. Alig egy hónap telt el, már belső képzésre jelentkezett, hogy előléphessen. Sikeres volt a képzés úgy negyven munkanap alatt és sikeresen le is vizsgázott, így gépkezelő lett. Egy egész nagy, sok állomásos masina egész műszakos jó működésért felel innentől. Tanulni akart, fejlődni, bárhová ment, bármit csinált ezt akarta. Lehetőleg úgy, hogy közben fizessenek is érte. Ebben sikeres volt az elmúlt pár évben. De még mindig nem volt elég. Más kell, több kell és jobb kell, mert többre képes, többet tud és többet érdemel ennél. 

Vajon mit hoz húszhuszonnégy? Tanulni akar és dolgozni. Szorgalmasan, ahogy eddig, ahogy mindig. Nem szabad azokkal foglalkozni, akik nem így gondolkodnak. Nem keresi a társaságukat. Néhány mondatból felismeri őket. Még csak huszonévesek. Hála az adókedvezményüknek és ki tudja még minek, de akár egy-két százezerrel is többet kapnak ugyanazért a munkáért, amit most már ő is végez. Nem irigyli tőlük, csak nem érti a motiválatlanságot és a nemtörődömséget. 

A gépekkel nehéz. Ezeknek nem szabad ennyit állni. Letapadnak a munkahengerek, nem kapcsolnak az útszelepek. Valami késik, megáll, eltörik, cserélni kell. Nem szabad túl sokat állni, neki sem. Öt hat kilót felszedett pár hónap alatt. Még egyet-kettőt az ünnepek alatt. Itt a tél vége meg majd a tavasz. Várják a szőlőtőkék, a hideg szelek, a szép napsütés, a madárdal, a föld, a frissen metszett venyige illata odakint. Fel-alá a sorokon sok száz méter. A termést látja minden egyes meghagyott rügyben, a képzelettel teremt majd ebben az évben is. Persze, csupán a képzelet nem elég, de szükséges. Anélkül, talán semmi sincs.

Szerelmekről írni, azt akart még. A nyár melegét idéző fehérbort kortyol és azzal a bizsergető jó érzéssel emlékezik mindegyikre, amit irántuk érzett. Húsz éve még az volt a legfontosabb: szerelmesnek lenni, szeretni és szerve lenni. Hogy úgy egyébként mi történt a világban, nem számított. Ez a sok barbáragyú szívtelen szörnyeteg, aki egy egész országot, népet vezet sosem szeretett? Őket sosem szerették? Honnan veszik a jogot, hogy egymás ellen küldjenek népeket, embereket? Békében, szeretetben lévő embereket, családfőket, szerelmes ifjakat?

Ti akik, a háborút szítjátok, tápláljátok, remélem féltek! Minden nap féljetek! Hogy egy nap a fegyvert veletek szemben majd azok fogják, akik nem félnek, tőletek. Mert egymásra, miattatok már nem fogják majd, mert egymástól nem félnek. Tegyétek le a fegyvert! Aki ott szemben áll, az a testvéred! Az embertársad. Hadd menjen haza, ahhoz aki szereti, akit szeret! Így kívánok egy szebb, békésebb húszhuszonnégyet!

Sztív