Elveszettek

Egy napon reggel, mikor felzaklatták, a tópart felé kitért. Szerencsés volt, mert bárhol járt, élt, dolgozott, mindig volt egy tópart a közelben. Megállt a várárok után a parkolóban és felsétált a partra a mészköves ösvényen a malom mellett. A reggeli nap sugarai gyorsan erősödtek és olvadt is a vékony jég a tó felszínén. Szép idő ígérkezett erre a napra is, mit számítanak a rémhírek, a nehézségek, bármi, ami elrontaná az életkedvét, az életszeretetét?

Minden nap egy új lehetőség arra, hogy jól éljünk, a körülöttünk lévő emberekkel jók legyünk, jót tegyünk. Nyugodtan, kedvesen, udvariasan. Más viselkedésre nincs idő.

Egy kirabolt, a saját vezetői által teljes szellemi és erkölcsi sötétségbe taszított kis ország lettünk. Mindennapos a nyomorunk, kinek kenyér hiányzik, kinek a szeretet, az elfogadás, a tolerancia, a tudás, a megértés, a felismerés: kedves embertársam, jöjj, dolgozz ma is velem, dolgozz ma is nekem. Az értékből, amit teremtesz a munkáddal, holnap is adok neked munkát, lesz kenyered. 

Ez így kevés. Nézd, annyit tudok adni, hogy abból lesz házad is, lehet benne családod, a gyermekeid járhatnak jó iskolába. És így tovább. 

A mi felelősségünk az, hogy hogyan lehet olyan körülményeket teremteni, hogy a napi tevékenységünkkel ebbe az irányba haladjunk. A politikusaink felelőssége is ez lenne, de hol vannak ettől? A harácsolás és a hazudozás tölti ki a napjaikat úgy egy (négy) évtizede. Példát mutatnak ezzel egymásnak és azoknak az érdekköröknek, akik valamiért "jól élnek", legalábbis, ami az anyagiakat illeti. Különbnek, esetleg felsőbbrendűnek érzik magukat az által, amit így elértek. Nem is élhetnének ennél nagyobb tévedésben.

Elveszettek. Ugyanúgy elveszettek, mint Józsi. Aki nem sokat ért a világból, csak hogy holnap is jöhet dolgozni és van belőle kenyér. Ez minden, amire futja. Nem volt idő, lehetőség, pénz rá, hogy Józsi iskolába járjon. Csak a munka, hogy legyen kenyér. Józsi fia, lánya, megérdemelné, hogy ne ugyanazt kelljen folytatnia, amit apának. Ne ugyanazt az életet kelljen élnie. Talán azért jöttek Románia közepéből, mert itt van erre lehetőség? Azért mert ott semmire nincs? Nincs munka, nincs pénz, nincs élet?

Mikor történt az, hogy milliókat így kisemmiztek? Mikor lettek milliók elveszettek? Ki fogja helyre hozni? Mikortól? Meddig fog tartani?

Van, amiről nem írhatok. Itt nem. Most nem. Még nem. De értitek, ugye? Értitek, milyen nagy a baj?

Nem az a lényeg, hogy milyen világban élsz, hanem hogy milyen világ él benned, mondotta volt Popper Péter. 

Bennem olyan világ él, hogy szeretnék változtatni azon a világon, amiben most élek. És nem számít, hányszor nevetnek ki ezért a szándékomért, hányszor gáncsolnak el az úton, amin haladok, hányszor próbálnak meggyőzni arról, hogy a világ nem úgy működik, ahogy én gondolom. Csak halkan mondom: úgy fog. 

Mert ha azt a világot, ami bennünk él, képesek vagyunk kiterjeszteni a környezetünkre - hiszen ezt csináljuk -, és ez a világ egy békés, jószándékú világ... és sokakban él ilyen világ... akkor talán nem hiábavaló, akár egynek a törekvése sem.

Ezek a világok ugyanúgy képesek összekapcsolódni, mint azok, amelyeket azok az emberek működtetnek, amik látszólag manapság sikeresebbek, gazdagabbak. De minek az árán? Mások kárán. Bizony. 

Kimegyek a tópartra és elgondolkodom, újra és újra, hogyan építsek magam körül olyan világot, amelyben szívesen élek.

Sztív