Halászunk, amíg világ a világ

Szombat reggel volt. Az éj sötétje borult még a tájra, felhőpaplan rejtette el a csillagokat. Sztív a tóparti házban ébredt, kissé lehűlt már a levegő odabent is. Éjfél körül tette az utolsó fát a kandallóba, lényegében minden úgy alakult, ahogy szokott. A reggel hűvöse mindig arra ösztönzi az embert, hogy felkeljen és elinduljon a következő napra. Így aztán gyorsan megmosakodott, újra tüzet gyújtott, elindította a Fordot, hogy melegedjen, beágyazott, ivott egy pompás vaníliás teát egy kis naranccsal, bepattant az autóba és elhajtott a töltésen, ki a tavaktól, a város felé a mérnöki irodához. A töltés egyenetlensége ismerős ritmusban ringatta a kocsit, mintha csak a közeli nagy vízen ringana egy vitorlás a lágy hullámokon. A tavaktól kiérve egy kanyargósabb, kissé kátyús szakasz következett, Sztív gyorsított és élvezettel kerülgette a tócsákat, hamar az első aszfaltozott utcához ért. 

Az irodához közel állt meg egy hivatali épület parkolójában. Átsétált a posta és a hivatal épülete között, át a főúton és már ott is volt a mérnöki irodában. Az Öreg építőmérnök barátjának az irodája volt, ahol szoktak együtt dolgozni, de ami még fontosabb, helyzetértékeléseket tartani baráti beszélgetéseik alkalmával, életeseményekről, politikáról, sok mindenről. 

Csodálni való ember volt az Öreg. Hetvenhat évesen is dolgozott hét napból legalább hatot. A családja tógazdasági haltenyésztést is folytatott, Sztív leginkább ebben segített az őszi lehalászások idején. Honnan ez a lendület, ez a hozzáállás a dolgokhoz? Sztív nem sűrűn hallotta panaszkodni sem az Öreget, sem a Feleségét, hogy ebből elegem van, fáradt vagyok vagy itt fáj ott szúr, szinte semmi ilyet nem mondtak, soha. Egyszerűen csak tették a dolgukat végtelen szorgalommal, kitartással minden nehézségen át. Volt még jó néhány ember, akiről ugyanezt tudta. Ugyanígy éltek és szemlátomást az elmúlt húsz évben nem is öregedtek. 

Talán maguk sem foglalkoztak sokat az idő múlásával, talán ezért nem fogott rajtuk annyira az idő. Kell, hogy legyen valami titok a természetben, ami ilyenné teszi az embert. Sztív kapizsgálta, de még nem tudta volna jól megfogalmazni. Őt is megdicsérte egy fiatal barátja a minap, hogy nem is öregszik. Igazán szívmelengető szavak. 

Kávé, kávé, kávé. Az nagyon fontos. Amellett, hogy Sztív imádta az ízét, a kezdődő, enyhe fejfájását is segíteni szokott elmulasztani, eztért kisétált az irodából és megcélozta a legközelebbi már nyitva lévő dohányboltot. A város már fényfüzérbe öltöztetett néhány épületet, fát, cserjét a közelgő ünnep hangulatát hívogatta ez a szolid pompa. A keleti égbolt felé tekintve látszott, hogy a felhőpaplan csak addig ér, a hajnal fényei igazán szépek voltak. A kávé tökéletes volt, így már lehet folytatni az írást.

Sztív visszaért az irodába, gépelte tovább a sorokat, kint épp kialudtak közvilágítás fényei. Mit fogunk ma? Isten kezében vagyunk, mondta Öreg barátja előző este. Nem rossz mondás, de van ami jobban tetszik.

Itt vagyunk, alkotunk, teremtünk, mérnökként élő és élettelen dolgok létrejöttét segítjük, szabadok vagyunk és függetlenek. Bármit harsog is a média nap, mint nap immár húsz éve, itt mi sem változott. Még mindig van mit tenni, van mivel a kenyeret megkeresni, vannak emberek, akiknek szükségük van a tudásunkra. Néhányan többre is kíváncsiak belőlünk. Velük a gazdasági érdekeltség mellett akár barátságok is szövődnek. Nem ellenségünk a világ és mi sem vagyunk a világ ellensége. A mi világunkban köszönjük szépen, jól vagyunk, alkotunk, fejlődünk, élünk benne békességben egymással és azokkal, akikkel találkozunk. Mi így elvagyunk...

Halászunk, amíg világ a világ.

Sztív