Isten veled Chardonnay

Csak álltak némán, búsan, a csonka tőkék, mint arany tincseiktől megfosztott gyümölcsadó tündérek. Várták a végzetet, mely perceken belül érkezett. Sztív közelebb lépett a tábla szélén egy tőkéhez, kezét a kopaszra metszett tőkefejre tette és elköszönt: Isten veled Chardonnay. A terület összes tündére egyként, csendben sóhajtott, felkészültek...

Sajnálta a szőlőt. Minden egyes kivágandó tőkét. Már úton volt a lánctalpas, "csipeszes" gép, ami majd kiszakítja a tőkéket a földből gyökerestül. Odasereglett pár szakember is, egyik sem azért, hogy meghallja az ültetvény utolsó, könyörgő, az életről lemondó néhány szavát. Talán ezért is, Sztív odébb állt meg. Arra gondolt milyen szép lehetett egykor az ültetvény. Mennyi szép termést, mennyi jó évjáratot adhatott...

Jött a gép és pusztítani kezdett. Mindenkit egyenként, gyökerestől kezdett kiszakítani a földből, s a kitépett tőke, álombéli tündéri szépsége, azon nyomban elveszett. Fájdalmaktól jajgató Erinnüszök hevertek hamarosan mindenütt és a tündérlelkek a mennybe költöztek. Ott napról napra, örökkön örökké ragyogó arany fürtöket teremnek, és Dionüszosz mézzel és arannyal kevert nektárt készít belőlük a többi istennek. 

Sztív sarkon fordult és elhajtott. Hagyta érvényesülni a barmarizmust, ahol csak az számított, hogy a legkevesebb költséggel felszámolják az ültetvényt. Feltételezte, hogy senkinek sem fogta el az az érzés a szívét, ami neki, hogy az egyetlen tőke érintésével, az összeset megérintette, mindhez beszélt és mind válaszolt. Az utóbbi időben a saját földjén is így járt-kelt, a szüret idején így köszönte meg minden egyes tőkének, hogy él, hogy gyümölcsöt ad. Megsimította a sor elején pár tőke levelét, köszönetet mondott és úgy érezte, ezzel mindenki hallotta a hálás szavakat, hiszen az ültetvény minden tagja össze van kötve egymással, fizikailag mondjuk a talajon keresztül, más síkon, más szinten meg másképp, de egy élő egység az égsz. 

***

Sztív csendes volt. A pislákoló gyertyalángba nézett, odakint a szél a fügebokor leveleit borzolta. A kis ház megtelt pár gyakorlásra kész emberrel. Testi és lelki gyakorlatok, hogy megőrizzék egészségüket, hogy úgymond egészek, egyek legyenek, önmagukban és közösen is. 

Aranyani beszélt a légzőgyakorlatok fontosságáról. A meditációról, keleti tanokról, félelemről, halálról, félelem nélküliségről, az életről. Életről, melyben a halál, az eltávozás csupán átalakulás, minőségváltozás, felemelkedés, ünnep. Igen, vannak népek, akik így fogják fel, ebben hisznek, így élik meg. Nem is olyan bigottok, mint az itteniek. Az én szívemnek is sokkal kedvesebb ez a szemlélet. 

Pránájáma. Szankszkrit szó. Prána: életerő, légzés. Ajam: ellenőriz, szabályoz. Az életerő áramoltatása tudatos légzéssel, a figyelem befelé irányítása, melynek eredménye a tudat kiegyensúlyozása, a lelki kiegyensúlyozottság elérése. A légzés segítségével  képes az ember elérni mélyebb tudatállapotokat, amelyek segítenek a test és az elme nyugalmának megteremtésében. Az ilyen állapotokban a gyakorlók úgy érezhetik, hogy a lelkük elválik a testüktől, és szabadabban mozog. A légzés képessé tehet bennünket az átlépésre, egy, az ettől a létsíktól eltérő állapotba. A légzéssel az átlépést gyakoroljuk, mondta Aranyani.

Más, szintén keleti tanok másképp, de hasonlóan fogalmazzák meg ezt, más úton érik el ezt az állapotot a gyakorlatot végzők, például meditációval. De a hinduizmus és a buddhizmus például asztrális utazásnak hívja, amikor a lélek a testtől elválik és egy másik síkon utazik. Samádhi. A jóga legmagasabb célja a samádhi állapotának elérése, amely a teljes egység, a transzcendencia állapota. Ebben az állapotban az egyén úgy érzi, hogy túllép a testén és egyesül az univerzum magasabb rendű tudatával vagy ha úgy tetszik, a végső valósággal.

Bizony mind egyek vagyunk itt. Csillagporként szóródtunk szét, és egykor, talán nem is olyan rég, az a vízcsepp, ami most ott van a szőlőtőkében, még az én részem volt. Akkor bizony ő is a testvérem, egy részem az ő része és ha megeszem a gyümölcsét, megiszom a borát, akkor a részemmé válik ismét. Akkor ha figyelek, érzékelek és észlelek, meghallhatom, mit mond nekem egy növény és rajta keresztül egy egész ültetvény? Meg bizony...!

Sztív visszaolvasta a leírtakat és nagyot sóhajtott. Közeleg a hajnal. Az ültetvényen folyik tovább a munka, amit egész jól képes most már szervezni. Figyel az emberekre, társalog velük, igyekszik megismerni őket. A hideg hajnali szélben vagy a délutáni fáradság ellen visz nekik csokoládét vagy legalább néhány jó szót szól, köszönetet mond a szorgalmas munkáért. Nem dirigál. Kér, megköszön, megdicsér... követik.

***