Karácsony

A nagymamához indultak, aki a nyáron töltötte be a nyolcvanötöt. Marci macskával él együtt a nagy házban, tesz-vesz, ha a kertben nem lehet, akkor a konyhában. Karamellás süteménye és a zserbója még mindig tökéletes, nem csak ízében, formájában is. Mennyi lelkierő, mennyi szeretet lakozik benne, hogy a bizony fájós kezekkel, lábakkal ott tüsténkedik naphosszat a konyhában és ilyen szépre készíti el még mindig az édességet!

Köszönjük Mamika! Köszönjük, hogy velünk vagy, reméljük még sokáig maradsz! Igaz sokszor mondod, téged itt felejtett a Jó Isten! Hát, nem baj! Várjanak csak ezekre a sütikre odafent! 

Ahogy megérkeztek a kétszintes házhoz, az ősök az emeletet vették célba. Sztív a kapunál tétovázott. Édesanyja egyszer csak szólt, szólj a mamának, biztos lent van még. Ok, hangzott a válasz és már indult is lefelé a nyári konyhába. A mamma épp vacsorázott. Nem siettette, ősz hajára csókot nyomott, leült az asztalhoz. Egyél gubát, indult be a kínálás rögtön. Na jó, egyet. Majd reggel feljövök reggelizni belőle. 

Ma nem jó napom volt, mondta mamma. A nyomást mértem, az alacsony volt, de szásztízet dobogott. Pedig bevettem a gyógyszert reggel. Most beveszek egyet este is, hátha megnyugszik. Vagy megáll. Az időzítés mamma, az időzítés, szólt közbe Sztív, de mosolyogtak, mindketten mosolyogtak, megmosolyogták a halált. 

Odafent a lánya megterített a kisasztalra, a szép süteményt, a rozmaringos bort, a rubintpiros bort, a snapszot. Töltöttek és koccintottak az ünnepre, hogy együtt vannak, hogy jól vannak. Marci macska mindenkinek hízelgett, de Sztív társaságát különösen élvezte. Sztív persze túlfeszítette a húrt a dögönyözéssel és majdnem lett belőle pár karmolás, harapás. Hogy ne bántsák egymást, Marci félre vonult mosakodni. A kis fehér "titokzoknik" a lába végén olyan tiszták voltak, mint a frissen hullott hó. 

Társalogtak kicsit a közelmúlt családi eseményeiről, a délutáni pásztorjátékról a tévéműsorról, régi filmekről, beesteledett, mire elköszöntek egymástól. 

Hazatipegtek, s Sztív a sütemény és koktél kómában nem sokáig tudta már nyitva tartani a szemeit. Pörgette a közösségi média idővonalát, szórták a népek a karácsonyfát, meg saját magukat, családjukat, boldogságukat a posztokban. Na majd hajnalban, kiteszem a sztorimat én is, gondolta. 

Talált egy szép bejegyzést, azt most megosztja veletek:

"Ha a Szeretet lehetnék,
Leülnék csendben a sarokba. Észrevétlenül. 
Nem kell, hogy láss, nem kell, hogy szólj hozzám.
Csak érezz.
Érezd a jót, amit vágyom adni Neked. Érezd, hogy szebb a nap, hogy boldogabb az élet.
Érezd azt, hogy ott vagyok, Veled vagyok, vigyázok Rád, számíthatsz rám.
És átölellek.
Nem zavarnálak, csak vigyáználak, óvnálak.
Ha a Szeretet lehetnék…
leülnék csendesen a sarokba.
Szíved sarkába."
(Csitáry-Hock Tamás)

Igazán szép! Hogy kinek szól? Mindenkinek, akit karácsonykor eltölt a szeretet. Akkor is, ha az, akit szeretünk, szeretnénk, nincs a közelünkben. A szeretet energiája remélhetőleg átível időn és téren, és odaér, ott ül csendesen a sarokban mindenkinél, akinek szüksége van rá.

Boldog, szeretetteljes karácsonyt kívánok mindenkinek!

Sztív