Közeleg a közeleg
Közeleg a közeleg
Szívemben az ünnep közeleg
Egy ködös vasárnap reggel Sztív a fővárosba igyekezett. A vasútállomáshoz közel lévő boltban megvette a reggeli kávéját és néhány szem apró lekváros péksüteményt. Volt még ideje leülni az asztalhoz és nyugodtan megitta a kávéját. Elmélázott, milyen rég is járt a nagyfaluban - egy kedves öreg barátja mindig így emlegette Budapestet. Az órájára pillantott, elindult. Kicsinyke állomás volt, jegypénztár nélkül, de nem rég óta volt már jegykiadó automata. A vonat csupán 1-2 perc késéssel érkezett, modern volt, kényelmes és fűtöttek a kocsiban bőséggel. Menetiránnyal szemben foglalt helyet, úgy hogy legyen hely bőven könyökölni az ablak mellett és könyvet olvasott, a barátainak üzengetett.
A pályaudvar, ahová megérkezett részben modernizált volt. Az öreg váró épületét azonban megdöbbentő állapotban találta. Bezárt ajtók, kitört ablakok, omladozó vakolat. A lassú enyészet emésztette a valaha volt szép épületet. A téren túl egy modern pláza szögletes üvegfalai tornyosultak, mivel igencsak hűvös volt a reggel, Sztív megcélozta. Bent a melegben körbejárta a földszintet, végignézte a csillogó kirakatokat, csak néhány ember lézengett még kávéval a kezében. Az ünnepet hívogató kirakatok egyikében rátalált a legszebb karácsonyfára.
Néhány perc elteltével megérkezett a hölgy, akit várt, kint a romos épület előtt parkolt le, ahogy ő mondta, egy koszos szürke CLA-val. Kifogástalan kocsi volt kívül-belül, az utastérben néhány elengedhetetlenül csajos dologgal, egy-két plüsspatkány, kulcscsomó, szolikrém, maradék ásványvíz. A hölgy sportos volt és fiatalos de olyan egzotikus hanggal megáldott, ami egyszerűen elragadó volt. Egy kávézó volt az úti cél a belvárosban és amíg a sportos csillagos autó szinte hang nélkül szelte az utat, Sztív beszéltette a hölgyet, hogy a füleit kényeztesse a búgó hangjával.
Egy olasz kávézóhoz érkeztek, ahol mindenféle jóság volt a pultban, sajtok, sonkák, kolbászok, szalámik, de mindenféle olasz kávé is kapható volt, az egyik pultos épp reggelit készített. Lattét és hosszú kávét rendeltek és felmentek az emeletre társalogni.
Sztív nem igazán tudta eldönteni, hogy most végülis randin van vagy üzleti találkozón. Olyan egyensúlyban zajlott a beszélgetés az üzletről és a magánéletről, hogy nem is volt igazán szükséges eldönteni, miért is találkoztak, egyszerűen élvezték egymás társaságát. Amíg a csevegés mellé elfogyott a kávé szugerálták a ködöt, hogy oszoljon kissé. A közeli liget volt a cél, ami szebben mutatott volna az őszi napsütésben, mint a ködben, de hát nem lehet minden tökéletes.
A ligetben elmentek a Magyar Zene Házába, aminek építészeti stílusa egészen magával ragadó volt mindkettejük számára, csak Tina méltatlankodott néhány megoldáson. Tovább sétáltak több ösvényen, át a zöldön a platánfák alatt, amerre jól esett, míg kiértek az Ötvenhatosok terére.
A köd még mindig makacsul tartotta magát, a város nem tudott még kikászálódni szürke paplanjából, pedig már majdnem dél volt. Nincs más hátra, irány tovább felfedezni. Lelkesen haladtak visszafelé a Damjanich utcában, ahol volt egy vendéglő, ami a Piroska névre hallgat. Tina elmondta, hogy nem csak az étterem büszkélkedhet művész látogatottságával, hanem maga az utca is. Az itt levő épületek közül több büszkélkedik emléktáblával, ami egy neves művészre emlékezik.
Egyelőre korán volt még az ebédhez és mindketten úgy gondolták, jól esne még sétálva társalogni, így tovább mentek az étteremtől. A Dob utcát célozták meg, mert Tina esküdött, hogy ott van egy jó pékség. Sztívnek nem volt kétsége, hogy a világ életében itt élő hölgy ne tudná biztosra, merre tart a városon belül, különösen azon a környéken, ahol amúgy az irodája is van, így hát gyanútlanul követte.
Jó néhány keresztutcát átszeltek és sok-sok üzlet jött szembe, na de pékség egy sem. Ez persze úgy húsz perc séta után rengeteg tréfás kérdésre adott okot Sztívnek, időnként például elsütötte: ott vagyunk már? Tina jókat derült Sztív humorán és őt sem kellett félteni, hogy beszóljon, azokon a szófordulatokon meg Sztív égett ki. Gyakorlatilag az utca végéig értek, ahol a bal oldalon végre volt egy pékség jellegű üzlet. Nem tűnt olcsó helynek, bár szép volt a kínálat, úgy látszott ez mégsem az amit Tina keresett. Megszánta Sztívet, mert látta, hogy kivan a sok sétától, beugrottak egy frissítő eszpresszóra és egy narancslére.
Feltöltődve jöttek ki és ha már eddig eljöttek, el is mentek az utca végéig, ahol visszafordultak a Zsinagóga mellett a Wesselényire. Még mindig szó volt üzletről is, a helyszín is kívánta, hogy szó essék róla, hogyan lehet üzletelni az izraelitákkal. Sztívnek csak hallomásból voltak ismeretei erről, Tina mondott újdonságokat.
Bizony a Wesselényin visszafelé ugyanolyan hosszú séta várt rájuk, mint a Dobon odafelé, de közben már szépen sütött a Nap. El kellett viszont érni a Rottenbillerig, vissza a Damjanichra, ami már elég széles volt hozzá, hogy az őszi napsugarak az egyik oldalt érjék. Sztív mesélte Tinának, hogy mindig úgy igyekszik járni-kelni a városban, hogy az kellemes legyen. Hűvös őszi időben a napsütéses oldalon, forró nyári napokon lehetőleg az árnyékos oldalakon. Most igazán jó érzés volt, ahogy a hátukat melegítette a novemberi Nap, de Sztív Tina ragyogását is észrevette és igyekezett rá is erősíteni. Mert minden egyes alakalommal, amikor Tina elnevette magát, egyszerűen ragyogott, varázslatos volt.
Visszaértek hát Piroskához és betértek egy könnyű ebédre. Amíg a rendelést várták Sztív elgondolkodott, ugyan melyik mai celeb járna ide be rendszerint egy ebédre? Csupa retró, kockás abrosz, de egyébként kifogástalan udvariassággal megáldott személyzet, a vendégek között szemmel láthatóan kedves, képzett emberek, estleg szintén művészek. És ki volt az egyik legnagyobb, aki ide járt, hát lássátok.
Ebéd után visszaültek a koszos szürke CLA-ba és Tina visszavitte Sztívet a pályaudvarra. Úgy tűnt mindketten igazán jól érezték magukat egymás társaságában és jó érzéssel köszöntek el egymástól. Maradt még erő a nevetőizmokban, ezért Sztív bedobta, hogy megírja majd a sztorit a tanúsággal: ne keress pékséget a Dob utcában!
Sztív ismét elhaladt a pályaudvar lehangoló, romos épülete előtt, bár az ő kedvét nem tudta lehangolni. Várakozással teli érzések kavarogtak benne, ami olyan, mint a friss hegyi levegő, amit szívesen lélegzel befelé és még befelé és még és még és haaahhh... Ilyen érzés volt annak a lehetősége, hogy újra találkozhatnak majd.
Szerencsére hamar volt érkező szerelvény a hazaútra, és nyugat felé az alkonyatban szép volt a táj. A nagyfalu után a kicsiny falu gyorsan közelgett, akárcsak az ünnep. Sztív szívében már ünnep volt, az elégedettség ünnepe, a várakozás ünnepe. Tudta jól, nem a tétlen várakozás következik, holnap is tenni akar azért, hogy minden napja így teljen, szabadon, kreatívan, mint a Piroskát látogató művészeké.
Ez az idő közeleg, közeleg...