Minden napra egy hegy

Olyan jó, hogy ilyen hosszúak a napok! Mint amilyen messzinek ez a hegy látszik. És minden nap odaérsz a hegyhez, fel is mész rá, fent megpihensz. De másnap reggel ismét ott a hegy a távolban, újra el kell juss odáig és fel kell menned rá. 

Sok minden lehet az ember életében, amivel így érez nap, mint nap. Sztívnek sem adatik minden napra ez a látvány, a nyugalom, a csend, a lehetőség, hogy eldöntse, ma elindul a hegy felé vagy sem, felmegy-e vagy sem. Reggel felkerekedik és megy. Le kell róni a kört a gyárban, aztán ebéd, rövid szieszta és irány a birtok. Ez felér a napi hegymászással. 

Most a soralj kaszálással küzd. Már csak tizenegy a negyvenháromból, ami ősdzsungel. Ami kész, azon azért már kezd látszani, hogy van gazdája. Azért ez nem egyszerű. Mennyivel könnyebb lenne délután csobbanni egyet és a hegy levét szódával keverve felfrissülni. Erre is sor kerül a héten, mert már erre is megvan a belső késztetés.

Fura álomból ébredt, melyben egy előadást tartott az addigi életéről. Addig a pontig, ahol nagyot változott a világ vele, amikor "önként" otthagyta a doktori iskolát. Sajnos a hallgatóság reakciója nem derült ki az álomból, így csak a saját elképzelése maradt: jól döntött. 

Unalmas lenne. Mindig ugyanazt a régi tudományt szajkózni a hallgatóságnak. Kutatni az újat végtelenül lassan és arra törekedni, hogy értékeljék, méltassák az eredményt azok, akik maguk is igen lassan araszoltak előre a saját tudományukkal. Kapni a pofonokat tőlük, ez így nem jó, az ott nem jó. A világ ennél sokkal gyorsabb és érdekesebb, a közönség sokkal nagyobb egy egyetemi előadóteremnél és nem kell attól tartani, hogy valakinek nem elég vagy nem elég jó az, amit, ahogy csinálsz. 

***

Egy újabb nap vége. Fent vagyok a hegytetőn. Jártam a gyárban a birtokon és felhívott egy régi barát. Egy kicsit több is volt, mint barát. Vonzalom volt, vágyakozás és annak beteljesülése, talán egy csipet szerelem és egy óriási lehetőség. De fiatal voltam, és sérült, és idióta. Úgyhogy elbasztam. Pedig szeretett. Jóságos volt, szép és gondoskodó. Fiatal. És sérült. Nem azt érdemelte, amit tőlem kapott és nem is azt, amit az élettől. Habár született egy kisfia, tehát már van egy férfi az életében, aki örökké szeretni fogja. 

Hosszú beszélgetés volt. Még mindig szeretem. Még mindig nem hiszi el. Ráhagyom. Majd rájön. Elmosolyodok. -Írjál, folytasd! Jön az üzenet, míg e sorokat leütöm. Írok! És előkeresem a leveleket a cipősdobozból a szekrény tetejéről és ha megtaláltam, megírom majd mit találtam bennük.

Egy kicsit több idő kellene. Más magaslatokra vágyom, nem a hétköznapiakra. Nem is pénzt kell kérnem az univerzumtól, nem is könnyebb életet. Csak időt, végtelen időt, hogy azt a rövidke részt belőle, azokat a pillanatokat, amikor boldog voltam, mind elmesélhessem!

Sztív