Sine morbo

Tartozott magának azzal, hogy elmegy az orvosához és megkérdezi, mi ilyenkor a teendő. Elképzelte néhányszor a beszélgetést, figyelmeztette magát, hogy véletlenül se üssön meg durva vagy cinikus hangnemet, egyszerűen és udvariasan kérdezzen rá, mi következik.

-Kezét csókolom. -Üdvözöm Sztív, hogy van? -Köszönöm, remekül, azért jöttem, hogy elmondjam, egy éve semmiféle gyógyszerrel nem élek, azok közül, amit fel tetszett írni és gondoltam megkérdezem, mit szoktak ilyenkor csinálni? Le tetszik írni, hogy meggyógyultam, vagy hogy egészséges vagyok? -Azt nem. Hangzott a rövid, csattanós válasz, melyen Sztív cseppet sem lepődött meg, de azért felhúzott szemöldökkel várta a folytatást. -Most már egy év után, nincs mit leírni. Van panasza? -Nincs. -Akkor tudja mit, azt leírhatjuk, hogy: sine morbo. -Joó. Hangzott kisvártatva, bizonytalanul a válasz Sztívtől, mert nem tudta kapásból mit is jelent a latin kifejezés, ezért rá is kérdezett. -Tessék mondani, mit jelent ez? -Azt, hogy betegségtől mentes, nem beteg. -Nagyszerű, legyen kedves leírni. És kész is volt. Egy csinos asszisztens hölgy még keresztül robogott a páciens és az doktornő előtt lévő asztal között és a gépelést végző asszisztens hölggyel intézett valamit csendben, de közben visszanézett Sztívre és picit elmosolyodott. Olyan ismerős volt, talán ő az a pszichológus hölgy, akivel privátban találkozott öt évvel ezelőtt. 

Megkapta az "elbocsátó" ambuláns lapot és kölcsönösen udvarias elköszönést követően távozott is. Sine morbo, sine morbo, mondogatta magának, kiguglizta, csakugyan azt jelenti, amit a doktornő mondott, bár van, hogy az egészséges jelentéstartalmat is hozzá fűzik, de ha ragaszkodunk a szó szerinti fordításhoz, akkor betegség nélküli. Jó lesz ez. Ez volt a legtöbb, ami kihozható volt a helyzetből, akkor ez van. 

Azért érdekes, nem? Nem írja le, hogy meggyógyult. Akkor nem is gyógyított meg, nem? Én úgy érzem, hogy meggyógyultam-e? Igen, és ráadásul másodszor. Már ha a második az volt, ami az első. Persze a szóbeli figyelmeztetés elhangzott: a betegség visszatérhet. Ezt nem méltattam inkább. A nátha is visszatérhet. De abból is meg szokott gyógyulni az ember. Hát én meggyógyultam a súlyos depresszióból. Egyszer biztos abból. De lehet, hogy másodszor is abból. Kicsit segítettek, de nem sokáig hagytam, nem sokáig szorultam rá. És szembe mentem a protokollal meg a hagyományos kezeléssel. Nem kell az a k..va tabletta! Azért én a doktornő helyében legalább egy cikkben összefoglalnám valami tudományos folyóiratban, hogy ilyen is van. Nem kell ám az antidepresszánsokkal tömni mindenkit hónapokon vagy éveken át. Le szokták ezt írni? Le szokták ezt jelenteni valahová?

Sine morbo, sine morbo. Tetszik, jó érzés tudni. Leírta egy orvos. Ki kérdőjelezné meg? Remélhetőleg senki. 

Ezen kívül is sok a változás. Kicsit túl sok a munka, túl sok a hajtás megint. Jó lesz változtatni, mielőtt kifárad, gondolta Sztív.

Ennek jegyében masszázsra ment és beszélgetésre, mert közben mindig beszélgetett a kedves masszőr hölggyel. Fejfájásra panaszkodott, kért rá gyógymódot, és kapott is azonnal, borsmentás illóolajok és némi fej- és tarkó masszázs formájában és máris úgy múlt el a fájdalom, mint mikor ködös időben egyszer csak kitisztul az ember előtt az út, amin autózik. Úgy érezte, a megszokott kézmozdulatok nem csak a testére hatnak, valahogy ennél többről van szó, a spirik tudják: energiák és asztráltest... Minden érintés olyan, mintha valami hullámzást keltene az asztráltest energiáiban, lélekig hat minden mozdulat, míg csodaszép, tiszta, búgó hangján a kedves hölgy beszél is az emberhez. 

Itt és így lehet gyógyulni igazán. Meg a természetben; a forrásvízben lubickolva, mezítláb a fehérherés pázsiton sétálgatva; kertészkedve; szőlészkedve; barátokkal beszélgetve. 

És Sztív eleget tett a hívó szónak, hogy több időt áldozzon ezen tevékenységekre. Minden más várhat. A saját dolgával törődhetett és most ez volt számára a legfontosabb.