Szeressétek egymást

Huszonkettedikén üzenet várt tőle. Válaszoltam, aztán azt kérte hívjam fel. Évek óta nem beszéltünk. Egy ideig a közösségi médiában sem láttam. Bizonyára rosszat tettem, megbántottam, azóta van amiért megbocsátott, van amit a mostani beszélgetésünkkor is újra felemlegetett. Én még mindig tagadok és nem azért, mert van mit tagadni, hanem mert egyszerűen az az igazság. Nem csaptam be és nem csaltam meg, hiába volt bárkiről fénykép a számítógépemen. Egyszerűen csak vannak emlékek, amiket nem dob ki az ember, legalábbis én nem. 

Hogy milyen volt ő? Csaknem tökéletes. Szőke, kékszemű, karcsú, búgó hangú, angyal lelkű, érzéki Nő. Ismer. Tudja ki vagyok. Olvas a lelkemben, mint egy nyitott könyvben. Akkor is olvasott, szeretett, imádott - azt hiszem -, én is őt, csak ő nem hitte el, én meg nem engedtem neki eléggé...

Hogy nekem mit jelent szeretni? Csak engedd, hogy fogjam a kezed! Úgy sétálunk a parkban, a városban, bárhol. Beszélgetünk, meg-megállunk, figyelünk egymás szavára. Nincsenek kétségek, nincsenek drámák, nem szükséges elemezni a múltat vagy megmagyarázni ki-ki volt az életedben vagy az enyémben, de mesélhetünk róla kölcsönösen, hogy jobban megismerjük egymást. A legfontosabb talán az, hogy most nem tartozunk senkinek magyarázattal, miért sétálunk kéz a kézben. Nem azért csináljuk, hogy megmutassuk az exnek, látod, te is lehetnél az, hanem egyszerűen azért, mert nekünk így jó. 

Figyelmeztetett: vigyázz, mert egyedül maradsz! Arra sajnos nem emlékszem, milyen kontextusban hangzott el ez a mondat, de gyanítom, hogy ő emlékszik. Hát majd megkérdezem. 

Írjál, mert azt jól csinálod, mondta most búcsúzóul. Írj a szerelmeidről.

Rendben, fogok...!

Te, aki most azzal töltheted az ünnepet, akit szeretsz, ne feledd el megfogni a kezét és tiszta szívből mondani neki: szeretlek. Ilyen egyszerű, nem csak ezen az ünnepen, mindig, bármikor.

Boldog karácsonyt!

Sztív