Tizenhét

Kedves Martin!

Gondolatban itt ülök, e kéklő víztükörnél. Számolgatok. Te tizenhét lettél. Először azt számoltam ki, mikor is születtél. Húszhuszonöt mínusz tizenhét az húsztizenöt, az kétezernyolc. Hm... Kétezernyolc mínusz ezerkilencszáznyolcvankettő az huszonhat. Huszonhat voltam. A doktori iskola hallgatója voltam. Nem tudtam pontosan mit akarok az élettől. Fogalmam sem volt, mit akar az élet tőlem? 

Nem gondoltam, hogy kutató akarnék lenni. Akartam volna könnyen és gyorsan meggazdagodni. Valami olyasmivel foglalkozni, amiből jól keresek, jól élek. Nem találtam, mi lehetne az. Beleragadtam egy szerepbe, ami jól állt: okos vagy, tanulj. Szorgalmas voltam, de slendrián is. Tudtam, a környezetem elhiszi rólam, hogy tudom, akkor is, ha nem tudom. Így mégis jól éltem. Könnyedén, de egyben felelőtlenül is.

Képzeld, apám huszonhat volt, amikor én születtem! Én meg elég messze voltam attól, hogy fiam szülessen huszonhat éves koromban. Nem jól választottam. Szerettem akkor egy nőt és talán nem lett volna szabad. Nem őt, vagy nem akkor és akkor talán másképp alakult volna. De képzeld el, csupán a motivációt arra, hogy visszatérjek abba a Balaton parti városba tanulni, ő adta. 

Martin, piszok szerencséd van, hogy apád, az Apád! Hát még, hogy az ő apja a nagyapád, és mennyit tanulhatsz tőlük! Remélem, hogy őszintén látod nem csak a sikereiket, de a hibáikat is; és teljes mértékben el tudod fogadni őket, annak, akik. 

Tudod, kamaszként nem szerettem apámat, később meg még inkább nem. Ez csak úgy hat éve változott meg. Akkor jöttem rá: lettem, aki lettem, "ő nem tehet róla".

Bárkivé válhatsz! Vagyis, válhatsz valakivé! Lehetsz mérnök, orvos, üzletember, politikus... az lehetsz, akivé csak válni akarsz! Ha van egy belső hang, késztetés, hogy én ez... okvetlenül foglalkozz a lehetőséggel. Nem véletlenül dobja az elme / a tudatalatti / az akármi. Merd megbeszélni az elképzeléseidet azokkal a bölcs emberekkel, akik körülvesznek. Rengeteg a tapasztalatuk, jó véleményük lehet; a velük való beszélgetés segíthet, hogy jobban megtaláld az utad, jobban megtaláld önmagad. 

Azt nem tudom, mit kezdj azzal, ha esetleg azt mondják, ez nem te vagy, vagy hogy te benned ennél több van, te ennél több vagy. Én például eredetileg, szívem szerint tanár lettem volna. És azt mondták, hogy aaaazt neeem! Benned ennél több van! És most, hogy a harmadik egyetemi oklevelet szereztem meg, még mindig nem tudom, ki vagyok...

A legjobb, amit valaha halottam ezzel kapcsolatban az irodalom tanárnőmtől származik. "Hallgass meg mindenkit; ne hallgass senkire; dönts magad!" 

Azt hiszem, ha az anyai nagyapám élt volna, amikor pályaválasztás előtt álltam, nem is mentem volna egyetemre. Talán megtanultam volna az ő szakmáját és abban akartam volna fejlődni. Esztergályos volt a papa. Nagysokára, miután gyenge és bizonytalan ifjú voltam és ezért az elképzeléseimmel szembeni minden ellenvéleményt konkrét pofonnak éreztem, mentőtisztnek jelentkeztem a főiskolára Nyíregyházára. Gondolván, az még lehet ugródeszka egy orvosira. Mert orvos is szívesen lettem volna. Tudod, a belső hang... Gyógyítani embereket... 

Jól ment a felvételi. Vagy tizenöt ponttal többet szereztem, mint az előző évi ponthatár volt. Százhúszpontos rendszer volt akkor, százkettőt szereztem. Ezzel biztosnak éreztem a dolgot. Két ponttal kevesebb volt ez a százkettő az azévi ponthatárnál. A másodikként megjelölt hely az agrármérnöki volt. Ezt a képzést egy gimnáziumi osztálytársam, barátom is másodikként jelölte. Ő erdőmérnök szeretett volna lenni, Sopronba jelentkezett. Neki is a második hely sikerült. Róla, majd még mesélek a tóparton... A fiai gimnazisták. Jövünk halászni és füvet nyírni, strandolni, csajozni. 

Tudod mikor döntöttem el, hogy jól van, rendben, akkor ezt végigcsinálom? Amikor kivágtak növénytan beugrón az első félév vizsgaidőszakában. Akkor valahogy először éreztem, hogy most két lábbal állok a földön és valamiféle dac ébredt bennem, hogy én ezt megcsinálom. Elképzelésem sem volt, mi lesz akkor, ha végzek, egyszerűen csak le akartam kötni magam azzal, hogy végig tanulom az egyetemi éveket, aztán majd lesz valahogy. Jó fejem volt a tanuláshoz, de sok mindent magolni kellett. Az is ment. A kitűzött cél elérésbe vetett hit, az adott erőt, hogy leküzdjem a nehézségeket. Meg a környezetem biztatása, elismerése. De! Ha valamit belső késztetésre végzel, akkor nem az elismerésért teszed, nem a külvilágból érkező dicséretért, megerősítésekért. Hanem csak úgy! Mert örömed leled benne. A dicséret, az elismerés, a pénz, amit ezzel elérhetsz, csupán "melléktermék" ez esetben.

Martin, roppant jó helyzetben vagy, hogy még csak tizenhét vagy! Ne siess az évekkel előre! Mondhatnám, hogy élj hosszan, és élj hosszan; de tudod mit? Élj szélesen! Minden egyes évben! Tanulj és tapasztalj! Mindent, amire az a belső hang elindít. 

Sztív